english
magyar

Imapárokat keresünk!

Hordozzunk naponta imádságban "Csak Egyet"!

Aktuális híreink

Tekintsék meg friss híreinket!

Vidd a hírünket

Szórólapjaink letöltése

Karolj fel!

"Fogadj örökbe" egy rászorulót!

Online támogatás

Online is küldhet nekünk adományt.

Remény a reménytelenségben

„Csak Egyet”: furcsán hangzó név. Miért választottuk mégis?

Senki gyermekei

 

Az igazi otthon kapcsolatot jelent. Szeretetkapcsolatot, melyet töredékességében élünk meg mindaddig, míg el nem jutunk igazi otthonunkba a Mennyei Atyánkhoz. Erre vagyunk teremtve. Amikor nyomorult emberként megérkezünk az Atya jelenlétébe még földi életünk során, akkor érkezünk igazán haza. Amikor szívünkkel is megértjük, mekkora szeretettel, elfogadással van irántunk a mi Teremtőnk, szétvet minket a vágy, hogy megosszuk ezt másokkal is, különösen azokkal, akik a földi otthonukban is igazi koldusok. Azokkal, akiket nem féltettek, akikért nem aggódtak, sírtak, virrasztottak.

Ők a senki gyermekei, nem tartoznak igazán senkihez, nincs család, mely védőszárnyaival betakarja őket. Isten oltalmába vezetjük, ajánljuk őket. Ez a mi elhívásunk.

Nem tudják hogyan kell szeretni, mert még nem tapasztalták meg. Elvárja tőlük a világ, hogy egészségesen létezzenek benne, mikor képtelenek rá. Szívük eleven sebektől vérzik, melynek fájdalmát droggal, alkohollal, alkalmi beteg kapcsolatokkal próbálják enyhíteni sérülten, hiszen sebeikből bűn fakad, sérülésük sérülést fakaszt.

Kis nappali melegedőnkben gonosz szívünkkel Isten Irgalmas szeretetét leesdve a mi szívünkbe igyekszünk szeretni a mi éhező vendégeinket. Miközben osztjuk az élelmet, a ruhát, szállást, menedéket, esetleg munkát találva nekik, valójában szeretni próbáljuk őket, mert nem tehetünk mást, ennek van egyedül értelme[1] .

Minden munkanapon nyitva vagyunk, hogy a koldusaink, kik szállókon, utcán, esetleg szegényes, fűtetlen lakásban aludtak, betérhessenek, otthon legyenek, elmondhassák mi történt velük, kisírhassák magukat. Hét éve nyitottunk ki, és azóta több százan, ezren tiszteltek meg minket azzal, hogy megosztották velünk életük történetét, sokszor órákon át csak meséltek, végre mesélhettek. Volt olyan nap, hogy négyszázan is betértek hozzánk, van, hogy százan jönnek le a pincénkbe. Mégis egyesével próbáljuk megszólítani őket, azt az egyet, aki épp előttünk áll, aki akkor fontosabb minden más embernél.

Katit, akit még csecsemőként állami gondozásba adtak, majd, amikor 12 évesen nevelőszülőkhöz került, a „szülők” prostitúcióra kényszerítették, hogy a saját kisebb gyermekeiknek legyen élelemre. Ma egy fogatlan, huszonéves drogos prostituált.

Jenőt, aki „csak egyszerűen” elvesztette a munkáját, mert munkavégzés közben olyan súlyosan károsodott a látása, hogy elbocsájtották munkahelyéről, ahol 30 évig középvezető volt. Ötven valahány évesen, egyedül, mert a szüleit már elvesztette, család híján a rendkívül művelt, értelmiségi, egyetemet végzett ember kétségbeesetten mindent megpróbált. Még raktárosnak sem vették vissza a volt munkahelyére. Kis lakásán és lassan rajta is meglátszott a nélkülözés. Várja, hogy nyugdíjas lehessen, de addig a közmunkások megalázó munkáját végzi. Kutyaürüléket szed közparkokban, egyre romló egészségével. Már nem látszik rajta, hogy ki volt ő aktív éveiben.

Jancsit, akit nem tudni miért, kettő éves korában állami gondozásba adtak a szülei, majd a család ahová került, évekig az istállóban tartotta a gyermeket az állatok között. Amikor hívő falubéliek kimenekítették a kisfiút hatéves korában, még egyáltalán nem beszélt. A család sajnos már nem tud róla gondoskodni, gondjainkra bízták az autisztikus, értelmileg sérült Jancsikát, aki már elmúlt hatvanéves. Hetedik éve az ő saját fix asztalánál rádiókat szerelget forrasztópákával és este „hazamegy” megszokott éjjeli menedékhelyére, ahol „tartják az ágyát”.

Marcsit, aki hat testvérével együtt másfél hónapos korában az anyukája adott állami gondozásba. Valószínűleg ekkor simogathatták meg őt utoljára önzetlenül. Édesanyja soha nem látogatta többé őket, minden testvére, az ikertestvére is máshová került, másik intézetbe, akkor ez volt a „szokás”. A nevelők nem vehették fel a síró kicsiket, nehogy kötődés alakuljon ki köztük. A kislány, aki azóta egy ijesztő durva megjelenésű ötven valahány éves nővé cseperedett még a hajléktalanok között is kirekesztett, magának való magányos farkassá vált. 

Pétert, aki mikor nyolcévesen hazaért az iskolából az egész családját vérbe fagyva találta, mert nem tudni miért, édesapja megölte az édesanyját, a kisöccsét, majd magával is végzett. Péter sokkos állapotban hetekig bujkált a környező erdőkben, mire megtalálták. Ma felnőtt negyvenes emberként sem találja a helyét, nincs otthona.

Ők a mi mindennapi vendégeink.

Hisszük, hogy Isten ismeri ezeket az irdatlan mélységeket is, tudja min mentek a mieink keresztül.  Hisszük, hogy őket is megváltotta és szereti, akkor is, amikor nekünk emberi szemmel nem tűnnek szerethetőnek a kinézetük, a viselkedésük miatt.

Hisszük, hogy ahogy minket is kihozott a mi bűneinkből, mélységeinkből, nyomorunkból, úgy őket is ki akarja hozni a mi tanúságtételünk által.

Van, hogy látjuk a szolgálat sikerét, amikor szemünk láttára szelídül meg egy addig nekünk is rémisztő ember, és válik mindennapi önkéntesünkké, segítőnkké, amikor a volt drogos roma férfi nélkülözhetetlen munkatárssá válik, aki még hétvégén is a nagy családja mellett hazajár szülőföldjére Ózdra, hogy tanúságot tegyen Isten végtelen szeretetéről.  Amikor a nyitás napján hozzánk betévedő, árva huszonéves betörő fiú, aki harmadik börtönbüntetése után már senkit sem talál „otthon”, már nem talál otthont, egy nappali melegedőben igent mond Isten meghívására, és meg tudja változtatni az életét. Ő Tomi, aki már öt éve dolgozik, albérletben lakik, nem hajléktalan, mert családot talált köztünk.

Van, hogy nem látjuk a szolgálat gyümölcseit, mert „csupán” az a dolgunk, hogy együtt legyünk a vendégeinkkel. Próbálunk nekik megmutatni valamit Isten irgalmas szeretetéből, míg hazaérnek, igazi otthonukba, oda, ahová mindnyájan igyekszünk.

„Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy engem ismernek. Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.”             1 Kor 13, 12-13.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                                                                                                         



[1] Amikor az ember megszületik erre a világra, nem rendelkezik mindennel, amire szüksége van testi és lelki életének fejlődéséhez. Szüksége van másokra. Különbségek jelennek meg, melyek életkorhoz, testi képességekhez, értelmi és erkölcsi adottságokhoz, gazdasági tevékenységhez és vagyonhoz kötődnek.  A talentumok nem egyformán kerülnek szétosztásra. E különbségek Isten tervéhez tartoznak, aki azt akarja, hogy mindenki megkapja a másiktól, amire szüksége van, akiknek pedig különleges „talentumai” vannak, osszák meg értékeiket azokkal, akik rászorulnak ezekre. A személyes különbségek nagylelkűségre, jóindulatra, ajándékozásra késztetnek és gyakran köteleznek; serkentik kultúránkat, hogy egyik a másikat gazdagítsa.” (Katolikus Katekizmus 1936.1937.)

 

Készítette az: Unicial Grafikai Stúdió